László Ákos kiállítás

Szerelmeim…házak, lovak, asszonyok

Köszöntő videó


 

Hölgyeim és Uraim, kedves művészetkedvelő Barátaim!

Tisztelettel és szeretettel köszöntök mindenkit, aki jelenlétével
megtisztelt a mai napon bennünket. 2011 karácsonyához
közeledünk. Itt, a gyulai vár évszázados falai között, a Borozó
Galériában – minden gyulai és nem gyulai idelátogatónak – jelképes
karácsonyi ajándékként szeretném átnyújtani László Ákos
barátom kiállítását. Szeretném, ha megismernék a művészt.
Szeretném, ha – megtekintve ezt a kiállítást – mindenki eljutna
a művész személyes, mély, igazi titkaihoz.

A nagy ajándékozások pillanata a mai, hisz Katona Kati alkotó
szellemét és tettét dicséri az, hogy László Ákos művész barátom
művei méltó helyre kerültek. A mai napon egyfajta másik ajándék
is megszületett. A Borozó Galéria ünnepi megnyitójának pillanatait
éljük át. Bízunk abban, hogy ami itt most létrejött, az nem
más, mint kezdete egy nagyon komoly, meghitt szakmai-művészeti
kultúra kialakulásának, melyet a gyulaiak – a történelmi hangulaton
túl – a jövőbe vetett hitükben fognak átélni a közeljövőben.

László Ákos műveit először a „Szerelmem, Debrecen” kiállításon
ismerhettem meg másfél évvel ezelőtt, egy pénteki napon, a Debreceni
Orvostudományi Egyetem elméleti tömbjének aulájában.
Körülbelül másfél órányi „sokkhatást” követően – feleségem kedves
kérésére – tudtam csak otthagyni a kiállítást. Hazaérve Gyulára,
éjszaka már az interneten keresgéltem Őt. Vasárnap délelőtt, a
Szent Anna-templom melletti Ludas Matyi presszóban lehetőségem
volt először személyesen találkozni Ákossal.

Azóta – ha Debrecenben járok – rendszeresen meglátogatom.
Legutóbb a Józsai Művelődési Házban – az ismételt sokkhatást
követően – Katona Katitól kértem, hogy hozzuk létre azt, aminek
most részesei lehetünk. Köszönöm, hogy bölcs, érzékeny fülekre
talált a kérésem. Köszönöm Katikának, valamint dr. Görgényi
Ernő polgármester úrnak ezt a meghitt, szép galériát. A hely,
amely a gyulaiakat ilyen vagy olyan formában évszázadokon át
védte, szolgálta, most méltó jelleggel kissé átalakul – az örökkévalóságnak,
a művészetnek termévé.

Kettős ajándékozási történet ez a mai megnyitó, 2011. december
22-én, ebben a késő délutáni órában, mi itt mindannyian
elmondhatjuk művész barátommal együtt, hogy mennyire fontos
az életben a barátság és a szeretet. Ezt nem feltétlenül a karácsonnyal
kell összehozni, mivel nem mérhető az ajándék értéke és
mértéke forintjainkban. Napról napra tapasztalhatjuk, hogyan
veszít értékéből a pénz.

Az ajándékom igazi értéke abból a szellemvilágból fakad,
ahol a megérzési képességek elvezetnek bennünket az élet igazi
titkaihoz. Kérem, vegyék észre, fedezzék fel azokat a kulcsokat,
amelyek ezekben a képekben rejlenek, hisz ez által olyan dimenziókat
hozhatunk felszínre, amelyek a lényünkben vannak. Ahogy
a képrészletek egymásra vagy egymásba helyeződnek, úgy jönnek
elő a képekbe illesztett idézetek, szövegek, amelyek meghatározzák
a grafikai munkák alaphangulatát, a gondolatainkat. A képek a
megszületendő gondolatainkat adják. Átadják azt a talentumot,
amit László Ákos kapott a sorstól.

Azt a humánumot, amelyeket ő anélkül adott és ad mindenkinek,
amit ars poeticájában Ady szavaival szépen megfogalmazott:
„Hogy nem hittek szavamnak, még jobb, / Mert így fehérebb minden
tettem, / Mert így gyönyörűbben szerettem, / Tudtam azoknak
szépen adni, / Akiktől önzőn mit se vettem. / Éltem, mert néha
éltem – másnak”.

A művész úr elzárkózott a műveibe és műtermébe. Abba a
debreceni kis panellakás szobájába, ahol a természet adta hideg
uralkodik. A fűtést, a meleget az a rengeteg – antikváriumokban
szerzett – könyv adja, mely átsuhan az életén, melyből nekem és
immáron a gyulaiaknak is átad egy kis részletet. Azt a képvilágot,
amelyet ő – Dosztojevszkij álmodozó Miskin hercegi lelkének vetületével
– érez át és él meg. Az életének csatáit úgy éli meg, mint
a két sztálingrádi tábornok – Rokoszovszki és Von Paulus, akitől
való a következő idézet: „Ein Man ist ein Work.” Amikor is a lélek
kerül szembe a testtel, vagyis az adott szó. Amikor nem tudjuk
eldönteni, hogy a lélek vagy a test javára tegyünk, illetve teszünk.

Ő László, mint mi Lászlók, akiknek már a neve is kötelez,
a lelket választjuk mindig az anyag helyett. Ő, László Ákos ezt
művészien tudja kifejezni a vonalai által, kiegészítve azokkal az
idézetekkel, amelyekről nem tudjuk, hogy mi volt előbb: a rajz
vagy a betű világa. Az, ami az egészet egynek adva megszületett,
hogy létrehozza a képeit. Ő az a mester, aki mesterként teszi ezt
ebben a mesterkélt világban. Az ő sorsa: a mi sorsunk. Ami neki
Nagyvárad, az nekem Ada. Ami neki Debrecen, az nekem ugyanaz
– mutatva a keresztet, a nagytemplom csillagát. A képein és
a kollégium falán megjelenő „Orando et laborando” – (nálam a
házamon és a munkaszobáimban is megvan ez a felirat) érezteti
az örökkévalóság idézetét és igézetét. Így jutunk el a felismeréshez,
hogy ne azt nézzük ebből a sorsból, hogy mit nem adott meg, hanem
azt, hogy mit adhatunk mi a sorsnak.

Sokan élnek azzal a retorikus fogással, hogy nem tanultak
Cambridge-ben vagy Párizsban, a Sorbonne-on művészettörténetet.
Engedjék meg, hogy most én is éljek ezzel. Tőlem, aki nap
mint nap végigizgulhatom az élet legcsodálatosabb várakozását, a
vajúdást, ne várjanak esztétikai elemzéseket, hisz ezt itt mindenki
megteheti a képek megtekintése során.

Azt hiszem, karácsony tájékán fokozni kell a jó tetteinket…

Így tettem én is drága Barátommal, amikor végre sikerült rábeszélnem
arra, hogy eljöjjön Gyulára. Hogy valójában mit is szeretnék
mondani, azt legjobban az öreg, magányos Bohumil Hrabal
interjúkötetéből, a Zsebcselekből való rövid részlettel illusztrálom:

„– Bizonyára voltak szerelmei és barátai, akikben csalódott,
akik elhagyták Önt…

– Kétségtelenül. Eltűntek az angyalaim. Nekem akkor a lábammal
kellett kitapogatnom, hogy már-már szakadék tátong előttem.
Mint egy igazi prémvadásznak, ki kellett várnom. Kivártam.
Kivártam szorongva, igazi sötétségben, s vártam egy fénysugárra,
egy utasításra, valakire, aki a kezét nyújtja. Ha valaki abban a
bizonyos órában bekopogott volna Majakovszkij úrhoz, nem lövi
főbe magát. Elég lett volna, ha legyűri azt a bizonyos pillanatot,
de senki se jött, se egy barát, se egy nő, egyszóval Majakovszkij
ugyanúgy érezhetett, mint én, egyszerűen csak várt… Én is hetekig
vártam szorongásban, verítékben, kialvatlanul, hogy csak jön
valaki odakintről… És jött Pepin bácsi személyében.”

E gondolatok jegyében kívánok mindenkinek Istentől megáldott,
békés ünnepeket, egészségben és eredményekben gazdag, boldog
új esztendőt!

 

Képek

 


...........................................................
*[Párducz László megnyitóbeszéde, amely elhangzott László
Ákos debreceni grafikusművész (Szerelmeim…házak, lovak,
asszonyok című) kiállításának megnyitóján, 2011. december
22-én a gyulai vár borozójában]