A végtelen élet képlete

„Az emberiség történetének örök láncolatát
úgy éljük, hogy kettős kötés tart minket: az
egyik fölfelé, a szüleinkbe kapcsol, a másik lefelé
a gyerekeinkhez.”
 (Moldova György)

Karácsony tájékán a születés pillanatára irányul figyelmünk. Az adventi várakozás közepette egyfajta vajúdást éltem át magamban. S ekkor – hála Istennek – újra összehozott a sors a debreceni László Ákos barátommal. Ákos felhívta a figyelmemet az idei Prima Primissima díjas Moldova György egyik tárcanovellájára, a Kettős kötésre. Akarva akaratlanul Márai Sándor szavai jutottak eszembe a sorok olvasása közben: „Aki nem látott szülést, az nem ismeri azt a rejtélyes, félelmetes műhelyt, ahol az élet készül. Az erők, amelyek szülés közben megmozdulnak, az élet és halál erői… Olyan erők mozdulnak meg e pillanatokban, olyan erők feszítik az anyatestet, mint földrengéskor. Az ember csendes lesz, egészen csendes. Később, mikor a gyermek sírni kezd, a néző kisompolyog a szobából, s úgy érzi, Michelangelo kontár volt és Newton minden számításával műkedvelő.”

 

Én, aki nap mint nap részese lehetek a várakozásnak, majd a születés csodáinak, most mint orvos, mint szülésznőgyógyász, mint apa, mint a Magyar Család és Nővédelmi Tudományos Társaság főtitkára – felelősségszintjeim birtokában – írom le a következő gondolatokat.

 

Hivatásunk csodálatos világában, amikor az ég és a föld összeér, amikor az új élet megszületik – úgy érzem, hogy mindennapi küzdelmeink jelentéktelenek. Valahányszor, amikor részese vagyok a „csodának”, egy-egy új élet földi pályafutása kezdetének, eszembe jut az „Élet”, a „Sors”. Az a sors, amit jómagam is élek és átélek. Utódaink többnyire a „szerelem emlékműveiként’ jönnek erre a világra, önnönmagunk végtelen ígéreteként, folytatásaként. Az életet többnyire mi magunk tesszük olyanná, amilyen a kötődésünk. Mindez történik tetteink, kapcsolataink, gondolataink, érzéseink által.

A születésünk és halálunk – mint a két legfőbb végpont – között alakul ki az a bizonyos „kettős kötés”, amely Moldova szerint egyrészt odaköt bennünket a szülőkhöz, másrészt oda, ahová tartunk, azaz önmagunk végtelen irányába, a gyermekeinkbe, a „bennük élünk tovább” világába. Tartásunkat, tetteinket határozzák meg e kötések vagy kötődések.

Manapság sokan élnek – Isten akaratától eltérő életformát – úgy, hogy az esendőségüket fokozzák bűneik által. Sok ember elfeledkezik a szüleiről. Nagy bűnöket vét. A leszakadás, a származás megtagadóinak bűneit követik el, és ezek nagyon sokszor halálos vétkek, mert belehalunk úgy, hogy közben észre sem vesszük vétkeinket. Hányan, de hányan vétenek a gyermekeink világa ellen úgy, hogy megtagadják azon lehetőségeket, csodákat, amelyekben élhetnének, és mi élhetnénk bennük tovább!!!

„Isten hozott!” – szoktam mondani a világra jövő gyermeknek, s majd az édesanyához szólok. Elmondom, hogy a neheze igazából most kezdődik: fel kell nevelni a kis jövevényt, az új csodát, az élet csodáját: az embert. Sokszor eltűnődöm magamban ténykedéseim közepette, hogy abban a világban kell ezt megtenni, ahol elzálogosítjuk a jövőnket a saját mindennapi haszonélvezeteink érdekében. Készakarva vagy nem törődve tesszük meg naponta azt, amit nem szabadna. Nem gondolunk arra, hogy majdan mit örökölnek tőlünk az utódaink ezen az oly törékeny és oly sérülékeny bolygón, a „Föld”-ön. Az árvizek és belvizek hatásait tapasztalhatjuk meg mind többször, a hírekben sokszor hallhatunk a tájfunok tragédiáiról. A lassú, de biztos klímaváltozások láttán rá kellene döbbennünk a kasmíri mondás lényegére: „A világot nem a nagyszüleinktől örököltük, hanem az unokáinktól kölcsönözzük.”

Úgy érzem, hogy kevés vagy már túl késő az, amit a jelenben teszünk életünk lehetőségeinek megőrzésére. Nem teszünk eleget azért, hogy megakadályozzuk a jövőnk, az utódaink életminőségének megromlását. Rohanunk… Nagy sietségeink közepette vétkezünk magunkkal és a világgal szemben. Tévesek azok a lépéseink, tetteink, amikor sem magunkat, sem környezetünket nem kérdezzük meg arról, hogy miként kellene lépni akár erkölcsileg, akár a túlélésünket meghatározó tényezők tekintetében. Soha nem tudunk megnyugodni. Sietünk…Énünkben ott van az életünk minden területét befolyásoló őrült rohanás.

„A cél voltaképp mi is? / A cél halál, az élet küzdelem, / S az ember célja a küzdés maga” – mondta Madách Imre.

Az egyre gyorsuló világunkban sokszor sikerül elhagyni magunkat. Ez csakis úgy megy, hogy megfeledkezünk a biztonságos életről. A nagy sietségben életünket sokszor a meg nem határozott lépések irányítják. Soha nem tudunk megálljt parancsolni magunknak, hisz egész életünk a küzdelemről szól, arról a genetikailag kódolt evolúciós folyamatról, amely az elménkben kódoltan létezik: a maximálisra való törekvésről. Életvezetési gyakorlatunkat kellene átállítani. Az életünkért, magunkért kellene megváltoztatni a mindennapi viszonylatainkat: „az elég” elvére törekedni csak. Jó lenne megtalálni az élet valóságát, felismerni a kicsinységünket úgy, hogy közben előtérbe helyezzük az önbecsülésünket.

Rá kell(ene) ismernünk az anyagi világon túli lényünkre, rá kell(ene) találni a végtelen létezés élményére a gyermekeink személyében. Rá kell(ene) döbbenni arra, amit én már többször átéltem : minél többet tudunk az élet titkairól, annál kevésbé értjük azt: „A látni vágyó Napba nem tekint” (Vörösmarty Mihály).

Az anyagi világon túli világban rejlik az egész valóságos világunk értelme. S ezt a gondolataink között kell megtalálni azért: hogy értelmet adjunk mindennapjainknak, hogy jól, igazán jól érezzük magunkat itt, a kis földi létünkben. Csináljuk azt, amit éppen csinálunk, legyünk bármik és bárkik a világban – a lényeg a felismerésen múlik. Azon, hogy rá kell döbbenünk arra, hogy valójában kik és mik vagyunk.

Sokan nem ismerik a Tízparancsolatot, a Miatyánkot, a keresztet. Nem ismernek sem irányt, sem a szabályt… Kóvályognak… Élet nélküli életet élnek… Átverés áldozatai ők… Azt hiszik, hogy ők verik át az életet, pedig az élet veri át őket… Nem tudják, hogy egyetlen egy szabálynak kell megfelelnünk itt a földi létben: méltóság érzésével és tettével élni.
Nem régen, most – az adventi időszakban – megkérdezték tőlem, hogyan lehetne okosabban és szebben élni?

A Magyar Család és Nővédelmi Tudományos Társaság főtitkáraként nem tudok más választ, más alternatívát adni, mondani, mint azt a képletet, amely a családot hivatott kifejezni azzal a „kettős kötés”- sel, amely egyrészt a szüleinkhez, másrészt a gyermekeinkhez köt bennünket. Ezt nevezem én a végtelen élet képletének.

Párducz László

 Megjelenés: 2010. december 24.

Forrás: Gyulai Hírlap